utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Elvek, tervek és realitások. Magyar Kisebbség 6, 2000, 2: 40-45.

Elvek, tervek és realitások

Az alábbi szöveg megértéséhez tudni kell, hogy a Magyar Kisebbség szerkesztőségének felkérésére írtam hozzászólásként Tonk Sándornak a folyóirat 2000/1-es számában megjelent Romániai magyar magánegyetem című vitaindítójához. Mások véleményével együtt ez az írás a következő, 2000/2-es számban jelent meg, a Fórum rovatban (40–45). A Sapientia Egyetem azóta megvalósult, él és működik. Így az olvasóra bízhatom annak megítélését, mennyire (voltak) megalapozottak akkori észrevételeim, aggodalmaim.

A leendő romániai magyar magánegyetem tervéről Tonk Sándor írása alapján sem lehet egyelőre véleményt mondani. És az is kérdés, hogy érdemes-e, mivel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon határozott és nagyon egyöntetű vélemények hangzottak el a szakmabeliek részéről, amelyeket mégis sokan úgy érzékeltek, hogy megosztóak, hogy gyanakvóak, holott csak az volt velük a gond, hogy nem voltak összhangban már elhatározott politikai döntésekkel, egyházi elképzelésekkel. Azt írja kicsit értetlenkedve Tonk Sándor is, hogy amióta köztudottá vált a magyar kormány támogatási szándéka, megnőtt a magánegyetem ellenzőinek száma, növekedett a bizalmatlanság e terv iránt. Csak emlékeztetni szeretném a szerzőt, hogy többek között az Erdélyi Múzeum-Egyesület is, amelynek Ő az alelnöke, november 20-i bővített választmányi ülésén, amikor az említett támogatási szándék már rég közismert volt, de amikor még azt hittük, a konkrét terv tekintetében a szakmai véleménynek befolyásoló szerepe lehet, olyan állásfoglalást fogadott el, amely másképpen ítéli meg a magyar nyelvű felsőoktatás további fejlesztését, kiépítését. A szándékot mindenki üdvözli továbbra is, ám többnyire az a vélemény, hogy a fejlesztésnek, bővítésnek volnának célratörőbb, reálisabb módjai is. Ám erről ne beszéljünk, ezen már túl vagyunk. Nézzük jóhiszeműen, a legteljesebb bizalommal, előítélet és elfogultság nélkül, sine ira et studio, a magyar magánegyetem kiépítésének lehetőségeit, lehetséges funkcióit, esélyeit a megmaradásra: arra, hogy maga megmaradjon hosszú távon, és hogy a közösség épülését, megmaradását szolgálja.

Az érvelésen talán túl vagyunk, a magyar nyelvű felsőoktatás mai helyzete is viszonylag közismert, ezt talán fölösleges minden alkalommal újra elismételni. Ha másokat nem is, de remélhetőleg legalább önmagunkat meggyőztük arról, hogy jogos a restitúció igénye, hogy mellettünk szól az erdélyi oktatás több évszázados hagyománya, hogy félmilliós aláírás bizonyítja a nemzeti közösség iskolázási, művelődési és modernizációs igényét. Legfontosabb mégis, és ez már csöppet sem szimbolikus érv: a kedvezőtlen folyamatok megállítása éppen az iskolázottsági szint tekintetében, a gyors felzárkózás egy olyan ország felsőoktatási mutatóihoz, amely egyébként az európai rangsor utolsó helyén áll, majd minél gyorsabb ütemben megvalósítani kisebbségi körülmények között a felsőoktatásnak azt az expanzióját, amely Európában már évtizedek óta végbement. Mert ha nem, végleg lemaradunk.

Gyökeres fordulatot az jelentett volna, és továbbra is az jelentene, ha elhárulna a politikai akadálya az önálló, egyébként jelző nélküli egyetemnek, azaz az állami egyetemnek. A történteket nem lehet másként minősíteni -- anélkül, hogy ennek most az okait vagy a körülményeit elemeznők -- mint politikai kudarcnak. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, a visszavonulásra két út kínálkozott: az egyik a magánegyetem, a másik a meglévő felsőoktatási struktúrák további kiépítése, erősítése, önállósítása, az oktatás színvonalának emelése, kereteinek bővítése. Amikor pedig ebben a két lehetőségben gondolkodunk, legfontosabbnak azt kell tekintenünk: semmiképpen ne gyöngítsük meglévő pozícióinkat, gyorsítsuk a fiatalok nevelését, tudományos minősítését, felzárkóztatását, státusba juttatását. Ezt a két lehetőséget szerzőnk másképpen látja, másképpen értékeli. Azt írja: “a. az állami oktatás keretében bővíteni a magyar nyelvű oktatást; b. megteremteni a magánegyetemet. Az első változat – írja tovább -- , az állami önálló magyar egyetem létrehozása a politikum szférájába tartozik...” Az én megítélésem és – gondolom – az általános megítélés szerint két külön dolgot jelent az önálló állami egyetem és az állami oktatás keretében való bővítése a magyar nyelvű felsőoktatásnak. Az előbbi egyelőre a kudarc, a második pedig az a bővítés, az a belső építés, fiatalítás, nemzedékváltás, önállósítás, amelyet most már több mint tíz esztendeje folytatunk a meglévő keretekben. Újabban pedig, most már hónapok óta, arról folynak a belső tárgyalásaink, hogyan lehetne az intézményi kereteket, struktúrákat is úgy átalakítani, hogy céljainknak, elképzeléseinknek jobban megfeleljenek. Egyébként minden paranoiás belemagyarázás nélkül a Tonk Sándor szövegében és néha másokéban is némi stigmatizáló, pejoratív célzást érzek a román állami jelző hangsúlyozásában, holott a természetes az volna, hogy számunkra minden feltételt, intézményt éppen a román állami keretek biztosítsanak (ezt egyébként mi igényeljük, követeljük a leghangosabban, csak nem mindig a legkövetkezetesebben). Az egyébként legkevésbé a közös ügynek használ, ha bármilyen formában szembeállítjuk egymással a meglévő vagy leendő intézményeket.

Változást látok abban, hogy mások voltak a korábbi tervek a leendő egyetem(i szakok) akadémiai vagy szakmai jellegét illetően. Minden olyan megbeszélésen, tárgyaláson, amelyen részt vettem, Szilágyi Pál professzor és mások azt hangoztatták, mennyire fontos volna a gyors fejlesztés a felsőfokú szakképzésben (pl. a mezőgazdaságiban). A most felvázolt keret azonban egy akadémiai jellegű egyetemre utal, tudományegyetemre. Ha jól tudom, éppen a regionális egyetemi tervek a Székelyföldön elsősorban szakmai főiskolákra, szakegyetemekre, szakokra vonatkoznak. A tájékoztató szöveg alapján azt nem lehet megítélni, hogy az elképzelt egyetemi struktúra a hagyományos európai több csatornás modellt követi-e vagy pedig az Amerikából átszármazott, ma nálunk is teret hódító több lépcsős modellt. Az oktatáskutatás szakértői szerint ez utóbbinak van nagyobb jövője.

Van továbbá néhány elvi kérdés, amelyben valóban fontos volna az egyetértés. Az egyik, a jelek szerint, bár erre nem igen számítottunk, annak értelmezése, hogy mi a magyar az egyetemben. Az elmúlt évtizedben erre épült a többségiek legfőbb érve az elutasításra, az ellenzésre: az, tudniillik, hogy ez a jelző az etnikumra utal, márpedig az etnikailag magyar egyetem az etnikai szeparatizmus stb. veszélyével jár. (Még a magyar kormány Határon Túli Magyarok Hivatalának 1998-as Jelentésében is ez áll: “... Európában nem szokás etnikai alapon egyetemet létesíteni...”; Jelentés 20. l.). Magam, amikor tehettem, mindig elutasítottam ezt az értelmezést és ezt a vádat; a következőket írtam pl. egy, a múlt évben megjelent dolgozatomban: “Marga oktatási miniszter és Korka felsőoktatási államtitkár a magyar egyetem igényét az etnikai szeparatizmus megnyilvánulásaként értékelte, és megismételte a nacionalista körök másik képtelen érvét: hogy erre sehol nincs példa a világon.... Az etnikai szeparatizmus réme és az etnikai egyetem vádja állandó korrekcióink ellenére tartja magát: nem etnikai alapon, hanem az oktatás nyelve alapján igényli a közösség az önálló egyetemet, amely minden etnikum számára nyitva állna, nyelvileg pedig ugyanolyan igényes és toleráns lenne, mint minden más egyetem.” (Az egyetem: a kisebbség egyetemesség igénye. Kisebbségkutatás 1999/8: 482). Tonk Sándor több interjújában és egy nemrég tartott előadásban a magyar jelzőt magyar szellemiségűként értelmezte. Akkor beszéltünk erről, és jeleztem, mennyire félre érthető, és mennyire kapcsolatba hozható azzal, amivel alaptalanul vádolnak bennünket, és nem érdekünk, hogy akár az országban, akár európai intézményekben tápot adjunk további gyanakvásoknak, támadásoknak. Mostani szövegében megismétli, hogy az önálló magyar egyetem : “A mi felfogásunk szerint olyan teljes universitast /jelent/, amelynek nem csak az oktatási nyelve magyar ... “ stb. A passzus végén pedig: “nem szabad azonosítani a magyar tannyelvű egyetemi oktatást a magyar egyetemmel. Igen sokan hajlamosak a kettő összemosására.” Itt valami csúsztatás vagy félreértés van: még nem olvastam olyan szöveget, amelyben valaki (hacsak nem laikus) a magyar egyetemet a magyar tannyelvű egyetemi oktatással azonosította volna. A világos és következetes álláspont viszont az, és ezt nemcsak román vitapartnereinkkel szemben kell hangoztatnunk, hanem saját köreinkben is, hogy az egyetem esetében a magyar jelző elsősorban az oktatás alapnyelvére vonatkozik, amely nem zár ki sem más nyelveket, sem más etnikumú hallgatókat vagy oktatókat. Mindenképpen fontos volna, ne tápláljuk mi magunk a többség rosszhiszemű gyanakvását. Ha jól tudom, a tőlünk áhított példaként sokszor emlegetett finnországi svéd tannyelvű egyetemnek jelentős számú finn hallgatója is van. A leendő egyetem színvonalát, rangját idővel nálunk is az bizonyítaná leginkább, ha más anyanyelvű hallgatókat is nagy számban vonzana.

A másik kulcskérdés az autonómia. Ezt azért hozom szóba, mert általában magunkra vonatkoztatva az autonómiát többnyire úgy értelmezzük, hogy a leendő magyar egyetem legyen független a román államtól. Ilyen teljes függetlenséget nem lehet megvalósítani, tehát az autonómiát csak úgy lehet értelmezni, ahogy ez a jelen pillanatban nálunk működik (és tagadhatatlan, hogy működik), a törvényes kereteket, feltételeket pedig tudomásul kell venni. Az ideális, mint jeleztem, a jelző nélküli egyetem, amely csak egyetem. A tervezett egyetem azonban éppen “sokjelzős”: magán, alapítványi, egyházi hátterű stb. Minden jelző egy-egy függőséget, alárendeltséget jelenthet: szellemi tekintetben, az oktatók alkalmazásában, oktatási tartalmakban, finanszírozásban, beleszólásban stb. Ilyen esetben, azt hiszem, még fontosabb az egyetemi autonómia kereteinek pontos rögzítése.

Nem tudom megítélni, hogy az alapítványi szinonimája-e annak, hogy magán, noha a Tonk Sándor szövegéből és más forrásokból egyértelmű a tervezett intézmény magánegyetem jellege. Akkor ebből az is következik, hogy ez is, mint minden magánegyetem, gazdasági vállalkozás is egyben, legalább is “profitorientált”. Ha ez így van, akkor már a tervezés időszakában fontos az intézményépítés és -működtetés gazdasági terve, stratégiája, anyagi biztonsága, béralapja, ösztöndíjkerete, tandíj-kötelezettsége stb. Annak is tudatában kell lenni, hogy a nonprofit/profitorientált jelleg választóvonalat húz az egyetemi intézmények közé, mint ahogy Európa-szerte viszonylag határozott az elkülönülés és a párhuzamosság az állami és az egyházi intézmények között. Segíteni vagy gátolni fogja-e mindez a leendő intézmény külső és belső kapcsolatainak kialakítását, a nemzetközi támogatások vonzását?

A leendő egyetemnek, hangsúlyozza a szerző, “végső formájában teljes egyetemnek kell lennie”, cél “a teljes universitas kiépítés feltételeinek a megteremtése” (!). Eddig többnyire az volt a vélemény, legalábbis az egyetemi oktatók körében, hogy komplementárisnak kell lennie, pótolnia kell a jelenlegi anyanyelvű egyetemi képzés hiányait. Most nagyra törőbbek a célok, és más a megítélése a jelenlegi egyetemi oktatás és a leendő intézmény viszonyának is. Most inkább az előbbi tűnik másodlagosnak: “Anélkül, hogy tagadnánk az állami multikulturális egyetemeken belüli magyar tannyelvű oktatás jelentőségét és szerepét a romániai magyar értelmiségi (elsősorban a tanár-) képzés területén...”. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy esetleg mi magunk szorítjuk vissza abba a szűk körbe (ti. csak vagy elsősorban a pedagógusképzés körébe) az anyanyelvű felsőoktatást az állami intézményekben, ahonnan nagy erőfeszítésekkel sikerült kihoznunk az elmúlt évtizedben. Ezzel a kör lezárul, mert ez már olyan visszafejlesztési szándékot sejtet, amellyel semmiképpen nem lehet egyetérteni, és amely még a magánegyetem érdekeivel is ellentétes volna. Mert sehol nincs szó a Tonk Sándor szövegében arról, hogyan teremthető meg a leendő intézmény oktatási kapacitása. A kulcskérdés mégis csak az, kik lesznek a leendő egyetem oktatói. És bármennyire kerülgetjük is ezt a talán leglényegesebb kérdést, más forrásról én nemigen tudok, mint azok a fiatalok, akik a mai egyetem tudományegyetemi, magiszteri és doktori programjait végzik. Függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik, kinek nem, ebben és az akkreditálásban is a leendő intézmény rá van és folyamatosan rá lesz utalva a jelenlegi egyetemi alapképzésre és tudományos képzésre. Ezért látja úgy szinte mindenki az egyetemi oktatók közül, hogy az új intézménynek nincsenek esélyei a jelenlegi egyetemi oktatás fejlesztése nélkül, és ez indokolná a közvetett támogatás kiterjesztését ezekre az intézményekre is. Erre egyébként Tonk Sándor csak akkor utal, amikor Kolozsvárnak mint központnak a jelentősége mellett érvel.

Ugrás az oldal tetejére