A külső régiók esélyei az új évszázad magyar nyelvi kommunikációjában

Kulcsszavak: nyelvmegtartás, nyelvcsere, nyelvvesztés, nyelvélesztés; térvesztés, státusvesztés; identitás, szimbolikus érték, használati érték; egyházi nyelvhasználat, anyanyelvi nevelés, archaikus és regionális jelleg; kétnyelvűsödés, dominanciaváltás a kétnyelvűségben, divergens és konvergens változás, nyelvi hiány; szórványosodás és szórványstratégia; státustervezés, korpusztervezés, presztízstervezés, kodifikációs feladatok.

Ha a nyelv jövőjét nem csupán valamely prófécia kinyilatkoztatásával latolgatjuk, hanem a folyamatok ismeretében szándékunkban áll befolyásolni is, mindenekelőtt a nyelv beszélőire, beszélő közösségeire kell figyelemmel lennünk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a nyelvi emlékek reliktumszerű, muzeális mentésére vagy őrzésére kell tervet vagy stratégiát kidolgoznunk, hanem az élő nyelv megtartására a mindennapi használatban, lehetséges funkcióinak teljes körében. Ez a cél esélyben és esélytelenségben, védettségben és veszélyeztetettségben mást jelent a Kárpát-medencei nyelvhatáron kívül, a nagyvilágban szétszórtan élő mintegy 1,1 millió magyarnak (a magyarság 7,8%-ának), mást a mai és a történelmi országhatár között élő 2,7 milliónyi, külső régióbeli magyarságnak és mást a Magyarországon élőknek.1 A külső és a középső körben mások a nyelv és az identitás megtartásának motivációi és feltételei abban a vonatkozásban is, hogy a távolabbi diaszpórákban érzékelhetően több nehézségbe ütközik a nyelv generációs áthagyományozása és használata, mint a Kárpát-medencében, tovább él viszont és folyamatosan újraéleszthető a nyelv ismerete nélkül is a magyar származás, a magyar identitás tudata. Erre a külső régiókban ritkán van példa, ott inkább a nyelvvesztésen átment személyek neofita önigazolása a jellemző az új identitásban (l. például a csángó származású katolikus papok magatartását saját közösségeikben). A továbbiakban a címbeli „határon túl” kiegészül a „nyelvhatáron (és a történelmi országhatáron) belül” megszorítással, mivel alábbi vázlatos kifejtésemben a Kárpát-medencei külső magyar nyelvi régiók sajátos helyzetének jelzésére szorítkozom.2

Helyzetek és folyamatok

Az egész régiónak és az utódállamoknak általánosan, magyar szempontból különösen kedvezőtlen 20. századbeli népmozgalmi folyamatait, amelyekkel a nyelvi folyamatok szorosan összefüggnek, és mai demográfiai helyzetét jól dokumentálja az idevonatkozó szakirodalom: a migrációs és a természetes apadást, a népesség elöregedését, a nyelvhatár szűkülését és a magyar közösségek szórványosodását, a korábbi felekezeti arányok szintén kedvezőtlen változását, a gazdasági jellegű térvesztést (marginalizálódást), az iskolázottsági szint csökkenését stb.3 Statisztikailag kevésbé ragadható meg, térbeli kiterjedtségében és arányaiban mégis kimutatható a magyar népesség folyamatos nyelvcseréje, asszimilációja, és az is, hogy az elvándorlás sem csupán gazdasági érdekből történik, hanem az intolerancia, a „megfélemlített anyanyelvhasználat” légköre miatt. Mind a helyi, mind a nagy régiók közösségeiben az apadás és a szétszóródás következményeként számolni kell a beszélők olyan kritikus szintre csökkenő „tömegével” és arányával, amely kilátástalanná teszi a nyelvmegtartást, tárgytalanná az igényes nyelvi kultúra óhaját.

A földrajzi elhelyezkedés tekintetében még ebben a külső körben is kedvező, hogy a magyar többségű kisebbségi régiók az erdélyi Székelyföld kivételével közvetlenül a magyar országhatár mentén húzódnak. A mindennapi nyelvhasználat számára kedvező körülmény, ha az illető közösség számszerű többséget alkot az illető településen, ill. az adott, kisebb vagy nagyobb régióban. Ebből a szempontból a szlovákiai magyaroknak 77%-a él ilyen kedvező helyzetben, a kárpátaljaiak 72%-a, az erdélyiek 57%-a, a vajdaságiak 56%-a.4 Szlovákiában az állam önállósulása következtében országosan is megnőtt a magyarok aránya. Közigazgatásilag a régió nagysága miatt legnagyobb a szórtsága az erdélyi magyarságnak. Romániában egyébként a magyar anyanyelvűek 1992-es 7,1%-os országos aránya, amely a legfontosabb hivatkozási alap a nyelvi jogok elismerésében vagy elutasításában, az erdélyi valóságban ennél jóval többet, 21%-ot jelent.

A falu és a város más és más feltételeit nyújtja a nyelvhasználatnak, a nyelv megtartásának és az anyanyelvű művelődésnek. Minden jel arra mutat, hogy a városi, nagyvárosi szétszórtság az asszimilációnak kedvez, ugyanakkor a város a maga intézményeivel előnyt jelenthet az iskolázottságban, az anyanyelv intézményes használatában, jobban megfelelhet a modernizáció kihívásainak. De mint éppen a 2002-es romániai népszámlálási adatok mutatják, a városi magyar népesség fogyása egy évtizedes időszakban kétszerese, háromszorosa a falusi népességének. A régiók ebben a tekintetben is különböznek egymástól: Kárpátalja és a Felvidék magyarsága többségében falun él, az erdélyiek és a vajdaságiak többségükben városlakók.

Valamely vallási felekezethez való tartozás tudvalévőleg akkor tekinthető kedvezőnek a nyelvmegtartás szempontjából, ha az különbözik a többség felekezeti hovatartozásától, és ha az illető egyház a hitélet gyakorlásában fontos szerepet tulajdonít az anyanyelv használatának, és meg is teremti ennek feltételeit. Ebben a tekintetben Erdélyben van határozottabb megoszlás a többségiek görögkeleti vallása és a magyar kisebbségiek protestáns, ill. római katolikus volta között. A szórványok kétnyelvűségében és folyamatos asszimilációjában azonban a protestáns egyházaknak a nyelvvel kapcsolatos döntései nem mindig egyértelműek és következetesek. A gyakorlatban a kétnyelvűség megjelenik a templomi liturgiában, és nem ritka a fiatalok román nyelvű vallásoktatása és konfirmációja sem. Ez a kompromisszum az egyház védekező stratégiájához tartozik, amely az etnikus jelleg feladásával megpróbálja megőrizni azokat a híveket is, akik nyelvet váltottak. Kétségtelen, hogy egy általánosabb nyelvstratégia keretében különleges jelentősége volna az egyházak saját nyelvi stratégiájának, határozottabb elvi álláspontjának. Ez is a halaszthatatlan feladatok közé tartozik. A moldvai magyarok helyzete pedig azt bizonyítja, hogy a római katolikus egyház általánosabb anyanyelvbátorító gyakorlata ellenére, és annak ellenére, hogy tagadhatatlan a helyi népi közösségekhez való kötődése, vannak különleges helyzetek (és nemcsak Romániában), amikor világegyházként éppen az erőszakos asszimilációban játszik szerepet. Érdemes arra is figyelemmel lenni, hogy mind protestáns, mind katolikus közösségekben előfordul, hogy az egész közösségre kiterjedő nyelvcserét követően a magyar nyelv ritualizált szövegek reliktumnyelveként szakralizálódik: mindennapi nyelvként átadja a helyét a románnak, szakrális használatban viszont megőrződik. A nyelvi tervezésben ez kiinduló pontja lehet a nyelvrehabilitációnak, nyelvélesztésnek.

A magyar nyelv státusa és a státustervezés

A környező országokban a magyar nyelv mindenütt alárendelt jogi státusban van: Szlovéniát kivéve sehol nem egyenrangú a domináns csoport nyelvével (Szlovéniában is csak regionálisan érvényes a „hivatalos” státusa). Használata emiatt csak szórványos a hivatalos szférában (magyar többségű önkormányzatokban), jelentős mértékben korlátozott nyilvános fórumokon, ill. köztereken, a vizuális környezetben és a munkahelyeken. A korlátozással pedig rendszerint együtt jár a nyelvi alapú hátrányos megkülönböztetés is, valamint a stigmatizálás, a megfélemlítés, a megszégyenítés. Ez kisugárzik a magyar nyelv általános külső megítélésére, amelyet inkább az előítéletekre épülő elutasítás jellemez, vagy legalábbis az, hogy nincs különösebb vonzása, noha Kárpátalján és Erdélyben is vannak arra utaló jelek, hogy kedvezően változik a korábbi elutasító magatartás. Ennek a függő, kiszolgáltatott helyzetnek Szlovákiában és Jugoszláviában nagyobb nyomatékot ad, a többségieknek nagyobb bátorítást a hatályos államnyelvtörvény.

A szakirodalomban a jogi státus minősítése szempontjából viszonyítási alapnak tekintett Kloss-féle öt fokozatú skálán, amelyen az 1-es fokozat az egyenrangú hivatalos státus jelenti, az 5-ös pedig a teljes tiltást, a magyar az utódállamokban általában a 3-as szinten áll („a kisebbségi nyelvhasználat hatósági engedelyezése különféle módon ..., noha a kisebbségi nyelvnek nincs hivatalos státusa”).5 A szlovéniai kétségtelenül 2-es szintű, és vannak olyan változások, amelyek bizonyos nyelvhasználati színterek vonatkozásában Romániában, Szlovákiában is ilyen irányba mutatnak, a helyi gyakorlatban viszont a 4-es, sőt az 5-ös szint elemei is tovább élnek (pl. a moldvai magyarok anyanyelvűségének elutasításában).

 Kétségtelenül kedvező változást jelent az, hogy megvalósultak a feltételei a nyelvhasználattal kapcsolatos jogigények kinyilvánításának és határozott képviseletének. A kisebbségi közösségeknek a parlamentbe bekerült képviselői a legitimitásuk és politikai mozgásterük révén hangot adnak ezeknek a jogigényeknek. Az ő felelősségük, hogy a többség és a kisebbség politikai harcában akár a nemzetközi fórumok előtt is képviseljék a nyelvhasználati és egyéb kisebbségi jogokat, és hogy érvényt szerezzenek a már törvénybe iktatott jogoknak. Ahol most tartunk, az még mindig csak de facto, és nem de jure kétnyelvűség. Noha a nyelvi jogok köre kétségtelenül bővült, még mindig nem éri el azt a szintet, hogy a mai helyzetet hivatalos kétnyelvűségnek lehetne tekinteni. Ezt a kört jelentős mértékben szűkíti a törvények sokféle hatályossági szintje, a jogok reális érvényesítésének sokféle akadálya, a törvényeknek gyakran ellentmondó alkalmazás, a helyi ellenkezés, és a határozott kettősség abban, hogy mit képviselnek ezek a törvények kifele, a kedvező nemzetközi megítélés érdekében, és mit a valóságban, a jogalanyok tekintetében.

Ha a nyelvi jogoknak az európai integrációt kísérő nemzetközi kodifikációs folyamatait is figyelembe vesszük, el kell ismernünk, hogy a 20. század végén a Kárpát-medencei magyar közösségek számára jelentős mértékben javultak a nyelvi státustervezés esélyei, kilátásai. Az attitűd, a presztízs és a státus kedvező módosulásában egyaránt szerepe lehet a kedvezménytörvénynek, amely — ha megfelelő formában kerül alkalmazásra — erősítheti a nyelvi kötődést, javíthatja a külső megítélést, lassíthatja vagy meg is állíthatja a nyelvcseréhez vezető negatív nyelvi folyamatokat. Az asszimilációs ideológia teljes feladását a többség részéről viszont csak az jelenthetné, ha a többségivel egyenlő szintre emelné a kisebbségi nyelvek státusát, ha az utódállamok lemondanának a nemzetállami elvről és az ebből fakadó egynyelvi redukcionizmusról.

Szimbolikus érték és használati érték, múlt és jelen

A Kárpát-medence egész magyarságára kiterjedő, a kilencvenes években végzett szociológiai vizsgálat következtetése szerint a kisebbségi magyarok döntő többsége magyar identitású, identitástudatuk alapvetően nem etnikai, hanem kulturális jellegű: „A nemzeti hovatartozás és identitásvállalás legnagyobb súllyal említett meghatározó tényezőinek az anyanyelv és a család bizonyultak. ... Az ... állampolgári keret mind identitást meghatározó tényező kisebbségi körülmények között feltűnően alacsony említést kapott. S a nyelv pedig — nyomatékosítsuk — a legmagasabbat. ... A nyelv a hétköznapi érintkezés eszköze, az információ és a kultúra hordozója ... identitást fémjelző szimbólummá válhat.”6 Ennek a nyelv szempontjából kedvező attitűdnek a kialakulásában, a nyelv szimbolikus felmagasztosulásában bizonyára egyaránt szerepe van a 20. századi folyamatos alárendeltségnek és veszélyeztetettségnek, de a történelmi tapasztalatnak és mítosznak is. Védekező és ugyanakkor cselekvő identitás ez, amely mindenképpen alapja lehet az értékmegőrző stratégiának. Ebben a vonatkozásban az egyik stratégiai tennivalót úgy lehetne megjelölni, hogy a közösségek attitűdjében lehetőségek szerint egyensúlyba kellene hozni a nyelv szimbolikus értékét és használati értékét.

Mindenképpen disszonancia van aközött, hogy az erre vonatkozó vizsgálatok szerint az identitásban legfontosabb tényező az anyanyelv, és hogy a székely nyelvjárás és az erdélyi magyar nyelvváltozat mint „legszebb” változat több évszázados mítosza napjainkban is tovább él, és aközött a szintén ismert tény között, hogy ennek ellenére minden régióban pl. az oktatás nyelveként egyre többen választják a többségi nyelvet (ennek változó és többnyire növekvő aránya általában 25 és 40% százalék között van). Szülők, pedagógusok nyilatkoznak úgy, hogy a magyar jelenti a többletet, a terhet a tanulás—tanítás heti programjában. A helyzet ellentmondásosságának jelzéseként némi iróniával azt lehet mondani, hogy a kisebbségi közösségekben az anyanyelvűség nagyon fontos, maga az anyanyelv már sokkal kevésbé. Az ezzel kapcsolatos feladatok nem egyszerűen a presztízstervezés ismert feladatai, azok egyébként is inkább a kedvezőtlen külső megítélés megváltoztatására irányulnak.  Sokkal inkább az anyanyelvű oktatás minősége és eredményessége, az anyanyelv-pedagógia hatékonysága, a nyelvi kultúra egészének színvonala az, amely bizonyíthatná, hogy az anyanyelv nem szent célként, hanem szent eszközként fontos e közösségek életében.

Mítosz és valóság, minta és példa

A külső régiók nyelvhasználatáról, nyelvi állapotáról egyöntetű az a megállapítás, hogy archaikusabb, mint a centrumé. Ez az archaikus jelleg értelmezhető elmaradottságként, provincializmusként is, és semmiképpen nem korlátozódik csak a nyelvre. Ezek a közösségek általában tradicionálisabbak, de nem ugyanolyan mértékben: „Hipotetikusan megnevezhetünk egy „nyugati” (konzervatív) polgári típust (főleg Ausztria); egy „keleti”, tradicionális, befelé (és a közösségekre) építkező, premodern típust (főleg Erdély és Kárpátalja); egy nyitottabb, polgárosuló, közép-európai modellt (főleg Szlovákia és a délszláv térség); valamint az utóbbi típusnak egy meglehetősen prakticista és individualista változatát (Magyarország).”7

A múlt azonban nem csupán mítosz, a helyi nyelvi változat fölértékelése pedig szintén nem csupán provinciális nyelvi hiúság. Ez sok esetben tartósabb nyelvi hagyományt, nyelvi értékeket és nyelvi tartalékokat jelent, benne van annak valószínűsége is, hogy valamely regionális változatot kevésbé érintettek a legújabb kori kedvezőtlen változások. A múlt nyelvi értékeire elég egyetlen példát említeni: azt a sok százezer nyelvi és művelődéstörténeti adatot, amelyet az Erdélyi magyar szótörténeti tár eddig megjelent 11 kötete tár elénk, és amellyel ez a régió elfoglalhatja méltó helyét a magyar nyelv és művelődés történetében, a regionális értékekre és tartalékokra pedig elegendő hivatkozni az előbbi művel párhuzamosan megjelenő A romániai magyar nyelvjárások atlaszára (7 kötet jelent meg eddig).

Nem véletlen és nem is indokolatlan, hogy a kisebbségi régiók beszélői és nyelvművelői a nyelvi változók megítélésében gyakrabban hivatkoznak a nyelvi hagyományra és a nyelvjárásokra. Erdélyben például regionális használatban érzékelhető a nyelvhasználat fokozottabb érzelmi telítettsége és képszerűsége, de az anyaországban jól ismert „gügyögő” stílus (pl. a sali a saláta helyett, a pari a paradicsom helyett, a kazi a kazetta helyett stb.) egyelőre még nem terjedt el; noha a Magyarországról hazatérők friss fertőzésként hozzák magukkal, még nem váltak itt is divatossá a társalgási sablonkifejezések (ez egy dolog!), a kérdőszós kérdő mondatok divatos „felkapó” intonációja, amelyet a szinkronfilmek is közvetítenek; megőrződtek viszont olyan múlt idejű (összetett) igealakok, amelyek a magyarországi köznyelvet, a központiból közössé váló köznyelvet gazdagíthatják. 

Élő nyelvi értéket és nyelvi mintát hordoz és közvetít minden régióban a szépirodalom nyelve, a színház nyelvhasználata, a hitélet anyanyelvűsége, a standard, valamint a köznyelv közvetítésében pedig egyre nagyobb szerepe és hatása van a magyarság egészét átfogó rádiónak és televíziónak. A már több ízben hivatkozott szociológiai vizsgálatnak kiemelt témája volt az olvasás, általában a kultúra és a nyelvhasználat kapcsolata. Ezekre a régiókra is érvényes természetesen az a világjelenség, hogy az olvasás, a könyv iránti igény háttérbe szorult, a színháznak is megváltozott a helyzete, csökkent a szerepük az átalakuló világban. Személyes vagy közösségi elszigeteltségben azonban éppen a könyv jelentheti a nyelvvel való bensőséges kapcsolatot, a nyelv gyakorlását, a nyelvi tudás naponkénti felfrissítését. Az sem lehet kétséges, hogy a másodnyelvi dominanciájú kétnyelvű beszélők, ha olvasnak, inkább azon a nyelven olvasnak, amelyet jobban ismernek, és ennek bizonyára befolyása van arra is, hogy milyen nyelvű rádió- és televízióadásokat hallgatnak, néznek. Lényeges viszont az említett empirikus vizsgálatnak az a megállapítása, hogy „A kisebbségi helyzet az ízlés terén is erősen felértékeli a kulturális tradíciók, a klasszikus irodalmi értékek szerepét. ... az esztétikailag értékesebb ízléskategóriák aránya — miden régió esetén — szórvány-szituációban magasabb.”8 Ez a helyzet minden tekintetben biztató, hiszen éppen a szórványokban a legfontosabb az a folyamatos nyelvi inspiráció, minta és bátorítás, amelyet a szépirodalom képvisel. Ahhoz azonban, hogy az irodalomnak bármilyen hatása legyen, fontos a nyelvismeret, az írni-olvasni tudás, a nyelvvesztés generációs folyamatában azonban ez a feltétel gyakran hiányzik. És fontos az is, és ennek szintén be kell épülnie a nyelvi stratégiába, hogy a könyvkiadás és a sajtó támogatásában fontos feltétel legyen a kiadványok, a könyvek, a sajtótermékek kifogástalan nyelvi gondozása.

Nem hanyagolható el az a szerep sem, amelyet az élő irodalom alkotói az egyes régiókban jelenlétükkel, műveikkel, véleményükkel betöltenek. Az íróknak, költőknek közösségeikben rendszerint nagy tekintélyük van, és általánosnak tekinthető az az írói attitűd is, amely a nyelvre nemcsak úgy tekint, mint anyagra, amelyből a vers vagy a prózai mű, Kányádi szavával: mint szobor, kikerekedik, hanem az a közös éltető és megtartó elem is, amelynek folyamatos veszélyeztetettségére leghatásosabban éppen ők figyelmeztetnek. Bármennyire szubjektívnek tűnik is, a nyelv érverését, a nyelvi közösségek belső gondjait az olyan írók rögzítik közvetlenül és pontosan, a szakvizsgálatoknál is pontosabban, mint Sütő András vagy Páskándi Géza. Föltétlenül indokolt volna egy olyan „adattár” létrehozása, amely ezeket a reflexiókat, véleményeket nemcsak mint irodalmi idézeteket tartalmazná, hanem nyelvészetileg, szociolingvisztikailag is értelmezné, a nyelvi tervezésben hasznosítaná őket.

Külön vagy együtt?

A kilencvenes évek elején a legtöbb nyelvésznek az volt a véleménye, hogy a kisebbségi nyelvváltozatok vészesen szétfejlődtek, eltávolodtak a magyarországitól, a magyar standardtól. Előbb bizonytalan volt e változatok megnevezése is (a magyar nyelv állami változatai, kétnyelvű anyanyelvváltozat stb.), míg többnyire a kisebbségi anyanyelvváltozat vált általánossá a használatban. A vélemények abban különböztek, és éleződtek ki, hogy ki milyen mértékűnek ítélte a szétfejlődést, ki mennyire tekintette ezt veszélyesnek vagy éppen végzetesnek a jövő szempontjából, és hogy ki milyen „terápiát” javasolt a továbbiakra nézve. A különfejlődés tényét azért sem lehet tagadni, mert maga a kétnyelvűség és az elszigeteltség már eleve ilyen divergens mozgást eredményez. A terepkutatás azonban azt igazolta, hogy a magyar nyelv egészében megőrizte viszonylagos szerves egységét: „Szerencsére a magyar nyelv állami változatainak szétfejlődése csekély mértékű, a magyar standard állami változatai közötti eltérések csak egy-két szakregiszterben számottevőek.”9

Ez a helyzet és elsősorban a lehetséges terápia előtérbe hozta a magyar standard, a köznyelv,10 a nyelvi norma, a nyelvi kodifikáció kérdését. Korábban Lotz János fogalmazta meg azt az észrevételt, hogy a magyar túlságosan köznyelvközpontú. Talán nem véletlen, hogy most is inkább a Magyarországon kívül élő nyelvészek érzékelik a standard és a köznyelv szűkösségét, merevségét, szürkeségét. Kétségtelen, hogy a 20. század nagy részében a standard és a köznyelv úgy alakult, ezeket a változatokat úgy alakították, hogy maga volt a normatív változat, a központi változat (magyarországi, vagy inkább csak budapesti), a kodifikált változat (néha bántóan merev kodifikációval pl. a helyesírásban), és mindezek révén a presztízsváltozat. Majdnem vegytiszta megvalósulásában ez a változat tovább szűkül a média révén, mindenekelőtt a szinkronipar tömegében hatásos termékeiben. Ez a sommásnak (esetleg felszínesnek is) tűnő értékelés felveti többek között annak igényét, hogy a köznyelv a kodifikáció kiterjesztésével egyre inkább közössé váljék. Ezt magam nem kapcsolnám össze a többközpontúság elismerésével vagy elutasításával, azt azonban elengedhetetlennek tartom, hogy — mint most az Értelmező kéziszótár új kiadásának előkészítésével történik — a kisebbségi régiók magyar köznyelvi elemei is kerüljenek be a közös köznyelvbe. Egészen egyszerű példákat említve azok közül, amelyek most szótározásra kerülnek: az erdélyi és a szlovákiai standardban is használatos a blokk, blokklakás ’tömbház, ill. lakótelepi lakás’ jelentésben, az aragáz, aragázbutélia, aragázkályha ’propán-bután gáz, gázpalack, ill. az ezzel működő kályha’ Erdélyben, ugyanitt a majó ’ujjatlan sporting’, a  motorina ’gázolaj, nyersolaj’, a vizsgaszesszió ’vizsgaidőszak’, a jégszekrény ’hűtőszekrény’, az előadótanár ’egyetemi docens’, az irodalmi titkár ’dramaturg’, csak nyelvjárási, ill. szűkebb regionális köznyelvi szinten a székelyben az árdéj ’zöldpaprika’, erdélyi köznyelvi szinten a gogos ’paradicsompaprika’ és a vinetta ’padlizsán’. Eredetükben ezek között egyaránt van direkt kölcsönzés, van tükörszó és tükörkifejezés, és van jelentéskölcsönzés.

A kodifikáció kiterjesztésével merült fel az a szintén jogos igény, amely a ÉKsz. új kiadásával még nem fog megvalósulni, hogy lényegesen módosuljon a szótárak minősítési rendszere. Nem indokolt pl. az Erdélyben, Kárpátalján és Szlovákiában egyaránt használatos bufet ’büfé, falatozó, kocsma’ szó kissé pongyola elmarasztaló minősítése. Mint ahogy annak sincs alapja, hogy az ÉrtSz. a jösztök igealakot bizalmasnak tekinti a jöttökhöz viszonyítva vagy a ’(húst) ütögetve puhít’ potyol igét. Ez utóbbiakat minden korlátozás és minősítés nélkül egyenrangú változatoknak lehet tekinteni, hiszen használatuk csak a nyelvterület nagy régióiban oszlik meg. Hasonlóképpen le lehet mondani a szűkítő vagy éppen elmarasztaló minősítésekről olyan változók esetében, mint nagyobb valakitől/ nagyobb valakinél, el kell menjen/ el kell mennie stb.

Vannak jelzések, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a nyelvi szétfejlődésnek nemcsak a nagy régiókat érintő tünetei vannak. Pusztai Ferenc hívta föl a figyelmet arra, hogy a nyelv belső változatai is távolodnak egymástól: a standard és a szubstandard változatok általában, a szaknyelvek és a köznyelv különösképpen: „Az idetartozó nyelvi tények és tendenciák részben a posztmodern irányzat (vagy inkább irányzatok) alkotásaiban, részben a szaknyelvek, különösen az informatika, a számítástechnika körében mutatkoznak meg.”11 Ez is olyan felismerés, amelynek ösztönöznie és befolyásolnia kell mind a nyelvi korszerűsítést, mind általában a belső konvergenciát.

Hiány és leépülés

A friss szociolingvisztikai kutatások azonban nem a kisebbségi változatok vészes szétfejlődését igazolták, hanem a hiányt, a leépülést, a funkcionális térvesztést, a nyelvi rendszer erózióját. Mindez elsősorban annak a következménye, hogy az utódállamokban huzamosan korlátozták a nyelvhasználat fontos szintjeit, a kialakuló, egyre nagyobb teret hódító felcserélő kétnyelvűségben pedig folyamatosan nőtt az államnyelv szerepe, dominanciája. „Ami a kisebbségi helyzetben élő kétnyelvű beszélőkre, sőt magára az általuk használt anyanyelvre nézve valóban veszélyt jelent, az a kisebbségi helyzetből fakadó, sokszor a többségi hatalom nyelvvisszaszorító, lingvicista politikája által is gerjesztett nagyfokú nyelvi hiány, ill. ennek szélsőséges változata, a nyelvcserehelyzetben jelentkező nyelvleépülés.”12 Ez a hiányzó vagy csak töredékesen meglévő szint pedig éppen a közéleti-szakmai szint. A nyelvi hiánnyal kapcsolatos elméleti kérdéseket legárnyaltabban Lanstyák István fejtette ki, és ő fogalmazta meg azt a véleményt is, hogy az állandósult, valamely közösség egészére kiterjedő szaknyelvi hiányok csak tudatos nyelvi tervezéssel orvosolhatók.13

Vannak friss felméréseink pl. arra nézve, milyen mértékű az általános iskolai tanulók nyelvi hiánya, lexikális és frazeológiai hiánya erdélyi kétnyelvű környezetben. Székelyföldi szakiskolákban magyar anyanyelvű mérnöktanárok tagadják meg saját szaktárgyaik anyanyelvű oktatását arra hivatkozva, hogy nem ismerik a magyar szaknyelvet. Az egyetemi felvételiken pedig a nyelvi képesség elmaradása a kognitív képességhez viszonyítva éppen a nyelvi hiányban jelentkezik legfeltűnőbben. Az Erdélyi Tankönyvtanács munkájában és az egyetemi oktatásban is tapasztaljuk, milyen nehézségeket jelent kellő képzés és megfelelő oktatási anyagok, szakszótárak hiányában a magyar szaknyelvek megfelelő szintű használata. Mindez a legsürgetőbb oktatástervezési és nyelvi tervezési feladatok közé tartozik.

 

Anyanyelvi nevelés, nyelvjárásművelés

A standard és a köznyelv közössé tétele a kodifikáció kiterjesztésével semmiképpen nem irányulhat arra, hogy csökkentsük e nyelvváltozatok szerepét a külső régiókban. Ellenkezőleg: ezzel válnának elérhetővé, minden beszélő számára otthonossá. Ehhez azonban változásra van szükség az anyanyelv-pedagógia szemléletében is. Az anyanyelvoktatásban sokkal természetesebbnek kellene lennie, és jelen kellene lennie a nyelv változatosságának, különösképpen a tanulók és az adott nyelvi környezet vernakuláris változatának.14 A változatosság elismerése és felismerése a kodifikált változat fontosságára is felhívná a figyelmet, természetessé tenné a nyelven belüli folyamatos mozgást, a spontán kódváltást. Az anyanyelvoktatásban gyökeres változást eredményezett, hogy a nyelvi rendszer helyett a nyelvhasználat és a kommunikáció került előtérbe, a stiláris regiszterek ismerete és gyakorlása. Arra azonban alig van példa, hogy a sokféle alternatív lehetőség éppen a nyelvi környezet különbségeire legyen tekintettel. Magyarországon ez elsősorban a helyi nyelvjárást jelenti, a kisebbségi régiókban a nyelvjárásiasság mellett a kétnyelvű környezetet, a szórványkörnyezetet stb. Magam mindössze két olyan kísérletről tudok, amely éppen a vernakuláris sajátosságaira épít: az egyik az az Apró ábécé, amelyet Csicsó Antal állított össze a moldvai magyar gyerekeknek, a másik pedig egy magyarországi ábécéskönyvnek a székely nyelvjárásra jellemző zárt e-ző változata (mindkettő az Erdélyi Tankönyvtanács kiadásában jelent meg).

Az iskolának, az anyanyelvoktatásnak tehát tudnia kell a tanulók nyelvjárásáról, ismernie kell azt. Ezen túlmenően tananyagként is helye van a magyar nyelv tantervében és tankönyveiben olyan fontos ismereteknek, hogy az írásbeliség előtt a nyelvjárás volt a nyelv létezésének egyetlen formája, hogy a nyelvjárásiasság általánosabb, mint a nyelvjárás: nyelvjárási elemek a köznyelvben, sőt a standardban is előfordulhatnak, hogy a nyelvjárás teljes értékű nyelvváltozat, a teljes élet kifejezője adott közösségben. A köznyelvhez hasonlóan önálló rendszer, elvi lehetőségei (kifejező erő, szabályszerűség, logikusság, árnyaltság, komplexitás stb.), kifejezési lehetőségei ugyanolyanok, mint a köznyelvéi. Nem stiláris változat, a nyelv egy alsóbb szintje, mint azt gyakran láttatják, hanem stilárisan, a stílusnemek tekintetében maga is differenciált. Erre bőven lehet példát találni a népköltészetben, filmfelvételeken is megörökített beszédben, előadásban. A leginkább leépült és legarchaikusabb nyelvjárás beszélője, László Józsefné csángó asszony mondja: „... az éneknek es, az imádságnak es van egy heje, van egy rendessége. Mikor énekelünk es, az es egy imádság... Mikor kacagunk vaj tréfálkozunk, akkor kacagunk s tréfálkozunk. Mindennek van egy heje. ... Hogy imádkozom, aszonták, hogy erőst szeretik, met béesik a szüvikhez... Ojan szók vannak, hogy béesik a szüvihez az embernek. S bé kell tedd es! S ki kell rágd es a szót! Nem átolessed, hogy ne értsék, hanem élessen ki kell mondd azt a szó, s bé kell tedd az embernek a szüvihez. Met ha élessen s lassan megmondod, akkor neki jóliesik, s ha nem, ő nem érti meg, átolmejen a szüve mellett.”15

Az oktatással kapcsolatban nem hallgatható el, hogy továbbra sem kielégítő a kisebbségi közösségek iskolázottsági és műveltségi színvonala. A kisebbségi oktatásban az átlagosnál nagyobb arányú a tanulók lemorzsolódása, a tehetséges gyerekek elkallódása. Gyöngültek az anyanyelv iskolai oktatásának feltételei, épp a magyar nyelvű közoktatás nem érvényesíti kellőképpen az anyanyelv alapozó, integráló szerepét. Az anyanyelvi oktatás és az anyanyelv-pedagógia alacsony színvonalát nemcsak a sorsdöntő vizsgákon való gyenge szereplés jelzi, hanem az is például, hogy egy országos felmérés szerint az erdélyi diákok kétszer annyit hibáznak a helyesírásban, mint a magyarországiak.

Kétnyelvűsödés, nyelvcsere

A nyelvi folyamatok tekintetében meghatározó a kétnyelvűsödés szükségszerű kiterjedése, noha paradoxálisan hiányzik az államnyelv módszeres oktatása, és teljességgel hiányzik (Szlovéniát kivéve) a magyarnak mint környezeti nyelvnek az iskolai oktatása a többségiek számára. A magyar nyelvű oktatást hátrányosan befolyásoló tényező, hogy az oktatási hatóság az államnemzeti koncepció jegyében minden régióban egy alapvetően diszkriminatív elvet tekint az esélyegyenlőség feltételének: az államnyelvnek a többségiekével azonos szintű ismeretét. Általánosan a helyzetet úgy lehet jellemezni, hogy az államnyelv ismeretét már korai gyermekkortól nemcsak elvárják, hanem meg is követelik, de módszeresen soha nem tanítják. A román oktatási törvény például alsó tagozaton tantervi és tankönyvi szinten is megengedi a román nyelvnek a többségiekétől eltérő oktatását, az általános iskola felső tagozatán a tantervi és vizsgakövetelmények azonosak a többségiekével, a tankönyvek eltérhetnek azokétól, középiskolában és érettségin pedig már minden tekintetben közös a tanterv és a vizsga anyaga. Ez a helyzet csak annyiban jelent változást a korábbi időszakhoz képest, hogy alsó és felső tagozaton most nem a román oktatással közösek a tankönyvek, hanem — tekintettel a kisebbségek „kiskorúságára” és feltételezett alacsonyabb értelmi színvonalára — alacsonyabb szinten az összes többi kisebbséggel, ami sajátosságban és eredményességben semmivel sem több az előbbinél.

Ennek is következménye a magyar nyelvű oktatást folyamatosan végigkísérő hátrányos helyzete, valamint az, hogy a kétnyelvűség vagy primer formájában spontán módon alakul ki az adott többségi környezetben, vagy nagyon alacsony szinten a magyar oktatásban, vagy már eleve másodnyelvi dominanciájú kétnyelvűségként, ha a magyar anyanyelvű tanuló államnyelven végzi tanulmányait. A kisebbségi kétnyelvűség ennek következtében jellegzetesen szubtraktív (felcserélő), aszimmetrikus kétnyelvűség, amely nem szükségszerűen vezet el nyelvcseréhez, de szükségszerűen megelőzi, bevezeti a nyelvcserét, a nyelvi asszimilációt. Az anyanyelv—államnyelv típusú kétnyelvűsödés mellett egyre kiterjedtebbé válik az anyanyelv—államnyelv—világnyelv(ek) típusú többnyelvűsödés is (ez gyakran sikeresebb, mint az előbbi).

További fontos mozzanata ezeknek a nyelvi folyamatoknak a dominanciaváltás: az anyanyelv dominanciáját felváltó államnyelv-dominancia a kétnyelvűségben. Ez néha generációs alapon megy végbe, akárcsak a nyugati magyar diaszpórában, máskor az egyéni kétnyelvűség változásában. A dominanciaváltásban és a további, nyelvcseréhez vezető folyamatban meghatározónak tekinthető az iskolai oktatás nyelve, a szűkebb, családi környezet kétnyelvűsége, valamint a munkahelyi környezet. A nagyobb nyelvi tömbökben az egynyelvűség és az anyanyelv-dominanciájú kétnyelvűség a jellemző, a szórványokban a nyelvi leépülés, nyelvi erózió, szubtraktív kétnyelvűség és a nyelvcsere. Mindebből a kétnyelvűsödést kedvezően befolyásoló nyelvi tervezési feladat olyan, magas szintű kétnyelvűség kialakítása, amelyben az anyanyelv megőrzi alapvető kognitív és szocializációs szerepét, a második nyelv és a további nyelvek biztosítják a versenyképességet az adott országon belül és a globalizációval rohamosan táguló világban.

A szórványhelyzet és a szórványbeli nyelvi folyamatok ismeretében éppen most, 2003 elején merült fel annak az igénye, hogy ki kellene dolgozni az anyanyelvoktatás és a magyar mint idegen nyelv oktatásának egy köztes területét is olyan fiatalok vagy idősebbek számára, akiknek a magyar már nem anyanyelvük igazán, mivel eltávolodtak tőle, vagy kiestek belőle, de nem is idegen teljesen: kötődnek hozzá, vannak még ismereteik is belőle. A kidolgozandó módszertan és a kidolgozandó oktatási anyagok vezethetnének el a nyelvélesztéshez a szórványoktatásban.

Biztató jelenségek

A jelen és a jövő szempontjából is fontos és biztató, hogy a 20. századi tragikus események és kedvezőtlen folyamatok ellenére (a külső régiók leszakadása, a magyar nyelv alárendelt státusba kerülése ezeken a területeken, a nyelv területi és funkcionális térvesztése, kedvezőtlen külső megítélése, az attitűd kedvezőtlen változása stb.) a magyar nyelv megőrizte egységét, kölcsönös érthetőségét. Vannak persze mai táji változatai és táji értéke, vannak műveltségi, használati és stiláris szintjei, szaknyelvi regiszterei, amelyek mind hozzátartoznak gazdagságához. Fontosak a hagyományba visszanyúló és a regionális nyelvi tartalékok, a nagy nyelvi tömbök megléte a külső régiókban, az erdélyi és a többi régió irodalmi értékei, az Erdélyben legveszélyeztetettebb moldvai magyarok és a mezőségiek nyelvi hűsége és megőrzött nyelvi kincsei. Természetes és fontos jelenség, hogy a kisebbségi magyarságban él a lokális nyelvi öntudat, sőt a nyelv szimbolikusan felértékelődik, a nyelv jelenti a virtuális hazát. Kedvező az is, hogy a környezetünkben élő más nyelvű népek többnyire más vallásúak is: így az identitás alaptényezői egymást erősítő kötelékké válnak.

Az elmúlt évtizedben jelentős mértékben gyarapodtak a nyelvhasználat alkalmai és színterei: a létrejött magyar intézmények a közéleti, az intellektuális, a szakmai nyelvhasználat lehetőségeit teremtették meg. A média erősítette mind a belső, mind a nemzeti kapcsolatokat, a magyar nyelv közös és igényes változatai gyakorlatilag mindenki számára elérhetőkké váltak. Bővültek az anyanyelvi oktatás intézményei keretei, lehetőségei. Intézményesült és kiterjedt, valóban nemzeti üggyé vált az anyanyelvi mozgalom: átfogja az oktatási intézményeket, jelen van a televízióban, a rádióban és az írott sajtóban, támogatják az egyházak, az akadémiai intézmények. Maga a Magyar Tudományos Akadémia szervezi és támogatja a kisebbségi szellemi műhelyeket, a tudományos képzést, nyelvi kutatóállomásokat hozott létre minden régióban, ösztönzi és irányítja a közös nyelvi tervezést, a magyar nyelv korszerűsítésére irányuló törekvéseket.

Noha ez a vázlatos áttekintés semmiképpen nem tekinthető kielégítő alapnak, a fentiek alapján megfogalmazható néhány olyan fontos tennivaló, amely részletesebben kidolgozva része lehet mind a közös, mind a csak a külső magyar régiókra vonatkozó nyelvi tervezésnek, stratégiának:

1.      A magyar nyelv státusának és presztízsének folyamatos javítása a nemzeti integrációban (alapszerződések, kedvezménytörvény, a nyelvi jogok elismertetése és érvényesítése) és az európai integráció folyamatában. A magyar nyelv külső megítélésének javítása.

2.      A magyar nyelv használati értékének, kognitív és szocializáló szerepének tudatosítása a kisebbségi magyar közösségekben.

3.      A nyelvhasználattal és az anyanyelvi oktatással kapcsolatos korlátozás és hátrányos megkülönböztetés meglévő elemeinek megszüntetése a nyelvi jogok érvényesítésével.

4.      A szükségszerű kétnyelvűsödés nyelvmegtartó stratégiájának kidolgozása: magas szintű additív kétnyelvűség, szimmetrikus kétnyelvűség, anyanyelv-dominanciájú kétnyelvűség.

5.      Kulturális stratégia: intézmények, irodalom, könyvkiadás támogatása, ebben a nyelvi színvonal biztosítása. A kulturális értékek folyamatos és akadálytalan cseréje. Az írói „vélemények” érvényesítése a nyelvi tervezésben.

6.      Oktatástervezés: a regionális, a vernakuláris értékek érvényesítése az anyanyelvi nevelésben. Fokozottabb nyelvi és tartalmi minőségi követelmények érvényesítése a magyar nyelvű oktatásban.

7.      A nyelvi kodifikáció kiterjesztése és rugalmasabbá tétele, szerves magyar nyelvi kommunikáció megalapozása mind horizontálisan (standard — köznyelv — szaknyelvi regiszterek), mind vertikálisan (a nagy régiók között). Ebben fontos elem és feltétel a folyamatos anyanyelvűsítés és korszerűsítés.

8.      A hiányok pótlásaként a külső régiókban fontos korpusztervezési tennivaló a szakterminológia egységesítése, a folyamatos pótlás és korszerűsítés terminológiai szótárak készítésével, a tankönyvek, kézikönyvek szakterminológiájának gondos nyelvi lektorálásával, a megfelelő képzéssel.

9.      A nyelvmegtartás feltételeinek javítása szórványkörnyezetben, e cél érvényesítése egy átfogó szórványstratégiában.16 Az egyházak határozottabb elvi állásfoglalása, stratégiája a nyelvhasználat és a nyelvmegtartás kérdésében.

10.  A nyelvélesztés és a nyelvi rehabilitáció módszertanának és eszközeinek kidolgozása, megvalósítása. Ilyen jellegű oktatási, képzési programok megszervezése.