utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

A nyelvtudomány története – magyar szemmel. Magyar Szemle, 1999. június. (185–190)

A nyelvtudomány története – magyar szemmel

Némelyek szemében bizonyára nem ok nélkül gyanús az a tudomány, amely túl sokat foglalkozik önmagával. Az ilyen témájú könyvek szerzői is érzik a műfaj kényes voltát a sokféle szakmai kihívást, az egyes, még alkotó szerzők érthető érzékenységét. A szakmai becsvágy erre is kiterjed: mint az írók vagy a művészek, a tudósok is látni szeretnék a tudománytörténet által számukra kijelölt helyet. A fő kérdés persze nem ez a tudománytörténet számára, a teljesítménynek sem ez a fokmérője, hanem sokkal inkább a mérték és a mérce, az arányok és az irányok, a tájékozódás és a tájékozottság, valamint az elemző perspektíva biztonsága. Mindezek azt is érthetővé teszik, hogy a tudomány historiográfiájának művelése hosszas és konok felkészülést igényel. Részletkérdésekben fiatal fejjel is lehet új perspektívát nyitni, a szintézishez viszont nélkülözhetetlen az élettapasztalat. Az igényes tudománytörténeti szintézis többnyire az életmű szintézise is.

Máté Jakabról már évtizedek óta tudják a szakmabeliek, a hozzá közelebb állók eszmecserét is folytathattak vele szinte folyamatosan arról, hogy írja, és hogy meg fogja írni a nyelvtudomány történetét. Erre alkatán és szívós konokságán kívül több minden predesztinálta. Elsősorban széles körű tájékozottsága és olvasottsága a magyar, a román és az orosz nyelvészetben, aztán folyamatos kitekintése az elmúlt fél évszázad általános nyelvészetére és nyelvelméletére, végül nyitottsága és értelmezésigénye minden iránt, ami a szakmában újdonságként megjelent.

Két egymást követő évben, 1997-ben és 1998-ban, a Nemzeti Tankönyvkiadó kiadásában a mű megjelent. Az első kötet, amelyet hajdani csíkszeredai gimnáziumi igazgatója emlékére ajánl a szerző, A 19. századi nyelvtudomány rövid története, a második kötet A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai címet viseli. Máté Jakabot bizonyára az is segítette a szintézis megvalósításában, hogy kollegiális és baráti kapcsolatai messzire vezetnek, hogy a kolozsvári szlavisztikai intézet, a magyar és román szakmai műhelyek után a budapesti nyelvészek környezetébe került. Az életpálya kanyarjai és kitérői mindenképpen tágították szakmai és szellemi horizontját. Könyve Előszavában név szerint is említi legközvetlenebb kolozsvári mestereit és pályatársait: Szabó Zoltánt, Márton Gyulát, Paul Schveigert. Ők azok, mint írja, akiktől a legtöbb biztatást, tanácsot, szakmai ösztönzést kapta.

A nehézségeket és a vállalkozás nagyságát ecsetelve nem hallgatható el az a tény, hogy a 20. század nem szűkölködik tudománytörténeti kiadványokban. Magyar perspektívájú összefoglalás viszont eddig nem jelent meg, mint ahogy továbbra sincs önálló szintézise a magyar nyelvtudomány történetének. Noha más tekintetben is teljesen jogos és indokolt Máté Jakab ezzel kapcsolatos érvelése: „... a tudománytörténésznek fokozott mértékben megvan a lehetősége arra is, hogy saját országa tudós egyéniségeit és szakmai társadalma tudományos eredményeit nemzetközi porondon is népszerűsíthesse és nagyobb összefüggésrendszerbe ágyazva, saját országa valós értékeit pontosabban fölmérhesse. Akármelyik idegen nyelven írott nyelvtudomány-történet szellemében, felfogásában mindig magán viseli a megfelelő nemzeti jegyeket ... Tehát ezek a közkézen forgó nyelvtudomány-történeti kézikönyvek ... tárgyilagosságuk ellenére is nemzetközpontúak ... Véleményünk szerint a mértéktartó nemzetközpontúság, az elfogultságoktól mentes nemzeti felfogás érvényesítése csak színezi és árnyalja a tények alapos ismeretén nyugvó tudományos szemléletünket, s ezért a magyar nyelvtudomány és általános nyelvészet művelőinek is erkölcsi kötelességük ennek a folyamatnak a további kiszélesítésébe minél előbb bekapcsolódni." (I, 19). A szakmai és a nemzeti önbecsülés is indokolja tehát a tudománytörténet művelését: a magyar nyelvnek vizsgálati tárgyként köztudottan kitüntetett szerepe van a nyelvészeti kutatásokban, de nem lebecsülendő a magyar nyelvészet hozzájárulása, némelykor úttörő szerepe sem a nyelvészeti stúdiumok történetében. A most megjelent szintézisben a sajátosan magyar vagy éppen erdélyi perspektíva inkább érvényesülhetett, de – mint a szerző is jelzi – a magyar nyelvtudomány történetének az egyetemessel való szembesítése, az abba való beépítés nem valósulhatott meg a kívánt mértékben. A magyar névsor így is imponáló az összehasonlító-történeti módszer 18. századi előfutáraitól, Sajnovics Jánostól és Gyarmathi Sámueltől kortársainkig.

A viszonylagos teljesség igényét és a terjedelmi és időbeli korlátokat más vonatkozásban is szinte lehetetlen összeegyeztetni. A szerző maga, de az olvasó is óhatatlanul érzi helyenként a hiányt: akár valamely nagy fejezet (nyelvtudomány-történeti korszak) hiányát, akár a mélyebb, árnyaltabb elemzés hiányát. Máté Jakab több ízben is utal azokra a terjedelmi kompromisszumokra, `amelyeket el kellett fogadnia. Így végső fokon a szintézis a modern nyelvtudomány történetének szintézise: a 19. századi vázlatosabban, a 20. századi kidolgozottabb formában. A korábbi évszázadok, eszmetörténeti korszakok hozadékának vázlatszerű összefoglalása ezen a téren alapvetően nem változtat.

A nyelvtudománytörténet-írásnak a Bevezetésben jelzett néhány elméleti és módszertani dilemmájára maga az elkészült munka adja meg a választ, lehet, részben attól eltérően, mint ahogy a priori erről gondolkodunk. Az alapvető kérdés a történés vagy a történelem dilemmája: folyamatos, netán evolutív-e ez a változás a történelem perspektívájában, vagy pedig csupán „a paradigmák" váltják egymást, Th. Kuhn elméletének megfelelően. Az újabb és újabb szerzők, iskolák, irányzatok nem föltétlenül képviselnek sem feltűnőbb szellemi magasságot, sem nagyobb mélységet a nyelvről való gondolkodásban, a nyelvi analízisben. Rendszerint és törvényszerűen a perspektívájuk más, az, hogy a nyelvnek mely dimenzióját tüntetik ki figyelmükkel, és hogy az adott, fontosnak vélt dimenziót részleteiben vagy összefüggéseiben, statikus vagy dinamikus állapotában vizsgálják-e. Ezek után csak a nyelv lehetséges dimenzióit kell felfűzni a történelem (vagy a történések?) tengelyére, és ebből már kialakul egy lehetséges tudománytörténet. Ebben aztán a kétségbe nem vonható tudománytörténeti értékeken kívül a tudomány és a tudós kanonizált mítosza is benne van. Az ebből következő kérdés: hogyan választható el egymástól a tudomány mitológiája és históriája?

A nyelvtudomány esetében nehéz volna a mellett érvelni, hogy szaktudományunk története önálló volna, hogy az iskolák és irányzatok függetlenek lennének az adott kor általános tudományszemléletétől és tudományfilozófiájától. Nem csupán arról van szó, hogy a 19. században a nyelvtudomány is történeti és evolutív szemléletű, és ez még századunkban is meghatározó jellegű, de ennél mélyebben és folyamatosan is kimutatható a rokontudományok és természettudományok (biológia, darwinizmus, pszichologizmus, matematikai invariancia-vizsgálat, relativitáselmélet stb.) inspiráló hatása. A 20. században a viszonyok mégis megváltoztak: a nyelvtudomány kilépett periferikus, alárendelt helyzetéből, önállósága megerősödött, sőt sok tekintetben modellé vált („szolgáltató” tudománnyá, amint szerző írja) a társadalomtudományok strukturalista szemléletében, a kommunikációtudományban vagy akár a szemiotikában. Egyébként a múlt századi úgynevezett „naturalista” (azaz természettudományi, biológiai) irányzat esetében a darwinizmus közvetlen hatása talán bővebb kifejtést is megérdemelt volna, mivel közvetve az egyenes vonalú „fejlődés" mítoszának is ez volt az egyik forrása, aztán annak a föltevésnek is, hogy a nyelvtípusok fejlődési fokozatokat képviselnek, majd Müller ötletének, hogy ezek a fokozatok a kultúra fejlődési szakaszaival hozhatók összefüggésbe.

A két kötet témájával kapcsolatos problematika is jelzi, hogy a vállalkozás nagysága és igényessége jóval túlmutat a megszokott egyetemi tankönyvi szinten, noha bizonyára ez lesz a diszciplína tankönyve az elkövetkező időszakban. Ebben a műfajban ideálissá teszi rendszeressége, hivatkozásainak bősége és pontossága. De Máté Jakab nem elégszik meg a tankönyvek kanonizált minimumával, kedvelt témáit bővebben kifejti, a szerzők közül is némelyeket inkább preferál, mint másokat. Elsősorban ez teszi személyessé és sajátossá tudománytörténeti barangolását. Pontosan tudja, és olvasójával is megosztja például, hogy miben és mennyiben új és modern a román nyelvészet 20. századi tájékozódása, azt is, hogy mi a maradandó az orosz nyelvészet néhány kimagasló képviselőjének munkásságában, vagy hogy milyen iskolái alakultak ki Magyarországon és Erdélyben a modern stilisztikának és szövegnyelvészetnek. Talán nem lett volna érdektelen az újabb kori nyelvészet néhány olyan irányzatára is felhívni a figyelmet, amely a későbbiekben zsákutcának vagy tévútnak bizonyult.

A tudománytörténész figyelme nagy vonalakban a vizsgálatok három rétegére irányul: a nyelvelméletre, a belső nyelvészetre és az alkalmazott nyelvészet problematikájára. A nyelvelmélet mindenképpen meghatározó, és elsősorban ezen lehet érzékelni a minőségi változást, az olyan tudósok életművében, mint Wilhelm von Humboldté vagy Ferdinand de Saussure-é. Ők a nyelv lényegét keresték, a nyelv belső lényegét. Mások, és az irányzatok többsége, mint említettük, a koreszmétől is függően a nyelv valamely fontos dimenzióját emelték ki: a történeti dimenziót a logikai vagy a lélektani dimenziót, a földrajzit vagy a szociológiait, az esztétikait vagy a kulturálist. A múlt században az összehasonlító-történeti és a történeti fővonalakon belül így követi egymást a biologizmus, a logikai irányzat, a lélektani irányzat, a nyelvföldrajz, a szó- és tárgytörténet. A 20. század első felében a belső nyelvészet főként a strukturalista irányzatai dominálnak, aztán következett a generatív nyelvészet provokatív fellépése, majd a köztes tudományok, a szemiotika, a kommunikációelmélet, a szövegnyelvészet.

Mindig voltak és vannak divatos irányzatok, amelyek egy-két évtizedre előtérbe kerülnek, másokat háttérbe szorítva. De a lényeges dimenziók vizsgálata mindig aktuális. Elég talán a nyelv és kultúra viszonyára utalni, amelynek vizsgálata programszerűen fellelhető a „Wörter und Sachen" irányzatban vagy F. Boas és E. Sapir munkásságában, a szemantikai és stilisztikai kutatásokban vagy az etnolingvisztikában. Mindez a feltételezett kronológiai rend megállapítását is kérdésessé teszi. Az etnolingvisztika alapvető kérdéseiről például a 2. kötet utolsó fejezetében olvashatunk, noha erre akár az első kötetben is sor kerülhetett volna.

Az sem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben számunkra is a nyelv földrajzi és társadalmi dimenziói váltak fontosakká. De az erre való indíttatás már a múlt évszázadban is megvolt a nyelvföldrajz úttörőinél vagy az areális nyelvészetet megalapozó neolingvisztika olasz teoretikusainál. A modern szociolingvisztika szemléletében és módszerében mégis egészen más, és más vizsgálati anyagában: az élő nyelvre irányul, a mindennapi nyelvhasználatra, a nyelv és a beszélő személy közvetlen kapcsolatára.

Legkevésbé az alkalmazott nyelvészet területeinek áttekintését lehet elvárni egy nyelvtudomány-történeti kézikönyv szerzőjétől. Minden ilyen terület: a nyelvoktatás, a fordítás, a szótárírás stb. önálló monográfiát igényelne. A rendszeres számbavétel nehézségei ellenére számtalan utalást találunk az alkalmazás, általában a külső nyelvészet kérdéseire, olyanokra is, mint amilyen a világnyelv, a mesterséges közvetítő nyelv. Annak a mostanában gyakran hangoztatott újgrammatikus fogantatású nézetnek a cáfolatát is olvashatjuk a századforduló neves nyelvészeitől, hogy tudniillik a nyelv változása öntörvényű, abba beavatkozni, azt befolyásolni reménytelen vállalkozás. Ellenkezőleg a nyelvek modern korszakában a nyelv életébe va1ó tudatos beavatkozás igenis lehetséges, sőt szükséges. Az írásbeliség elterjedésével előtérbe kerül a kodifikáció, az egyes nyelvek tudatos intellektualizációja, és ilyen értelemben a folyamatos „nyelvújítás’, a nyelv „karbantartása”. Az új kihívásoknak megfelelő modernizációja napjainkban is állandó nyelvi tervezési, azaz nyelvstratégiai feladat.

A nyelvtudomány-történetnek nem az a lényege, hogy mérleget készítsen, hogy leltározza az eredményeket, vagy netán megjósolja a jövőt. Hiszen nem is a nyelvről szól, hanem a nyelvvel foglalkozó tudományról. A hosszú érlelődés, a szerző alapos előmunkálatai után a századvégen mégis különös aktualitása van a könyv megjelenésének. A naptár is lezár egy korszakot, egy évezredet, egy évszázadot. Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy a század végére megjelent az első magyar nyelvű egyetemes nyelvtudomány-történeti összefoglalás Máté Jakab tollából. Ez egyaránt nagy nyeresége szaktudományunknak és nagy elégtétele a szerzőnek.

Jegyzet

A recenzió először a Magyar Szemle 1999. júniusi számában jelent meg (185–190).

Ugrás az oldal tetejére