utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Interjú. Válaszok Komoróczy György kérdéseire. Polgári Élet, 2006. nov. 24–30.

Interjú. Válaszok Komoróczy György kérdéseire


Két-három évtizeddel ezelőtt a szakirodalom általában háromezerre tette a világ nyelveinek számát. Közben nyelvek haltak ki, mostanában mégis 6-7 ezer nyelvről olvashatunk komolyabb szakmunkákban is. Mi történt?

Mindig történik valami, változik a helyzet. Folyamatként inkább arról tudunk, hogy csökken a nyelvek száma, nyelvek halnak ki. Miközben keletkeznek is. A szakirodalom korábban is bizonytalan volt, most is bizonytalan a nyelvek számának megállapításában. Ennek legfőbb oka, hogy nincsenek pontos nyelvi kritériumok arra nézve, mi önálló nyelv, és mi csak változat, dialektus. Elég talán csak arra utalnom, hogy a románnal rokon három balkáni nyelvet, az arománt, a meglenoránt és az isztrorománt az 50-es években a román nyelvészet önálló nyelveknek minősítette, az 1990 utáni időszakban a románhoz tartozó nyelvváltozatként, nyelvjárásként beszélnek róluk. Hasonlóan a Prúton túli Moldovában beszélt nyelv korábban, a “szovjet” nyelvészek megítélése alapján önálló nyelvnek számított, újabban román nyelvjárásnak minősül. Hasonlóképpen a horvát és a szerb, illetve a szerbhorvát egységét vagy kettősségét két évszazada vitatják. A külön államiságban a két nyelv önálló státusa fejeződik ki, akár csak a cseh és a szlovák esetében, amelyek egységesítésére szintén voltak törekvések a két háború között. A példákból talán az is érzékelhető, hogy a világon mindenütt az egyes nyelvi csoportoknak az önállósodási törekvései és mások “bekebelező” ambíciói határozzák meg a nyelvek önálló vagy nem önálló voltát. Nem a nyelvészek, nem is az illető nyelvet beszélők véleménye, hanem inkább a politikai konjunktúra, a politikai törekvések. A nyelvészek számbavételei éppen ezért hozzávetőlegesek.

Az utóbbi években a nyelv társadalmi szerepe került az érdeklődés előterébe. Miért?

A választ távolabbról kell indítanom. A nyelvészetnek van egy központi vonulata, a rendszernyelvészet, amely a nyelvet nyelvi jelek homogén rendszerének tekinti, és elvonatkoztat a beszélő embertől, a nyelv természetes változatosságától. Korábban is tudtuk, természetesen, hogy a nyelv társas természetű, hogy a nyelv a beszélő emberrel együtt térben és időben él, hogy kognitív jellegű, egybeépül az ember intellektusával, gondolkodásával, hogy kultúrafüggő stb. És mégis: a dimenzionális nyelvészet, amely ezeket az aspektusokat vizsgálja, csak egy-két évtizede vált egységesebb paradigmává a nyelvészetben. Tehát nem csupán a nyelv társadalmi szerepéről van szó a társasnyelvészetben, a szociolingvisztikában sem, hanem mindenekelőtt a nyelv társas jellegéről, természetes változatosságáról, az emberrel és az emberi közösségekkel való összefonódásáról. A társasnyelvészet nemcsak az egyes nyelvváltozatok társadalmi fontosságát hangsúlyozza, hanem a nyelvváltozatokét is, például a nyelvjárásokét. Ez azt is jelenti többek között, hogy nem önmagában a magyar nyelvet féltjük, hanem a nyelvet beszélő embert, emberi közösségeket. Velük együtt és nem önmagában veszélyeztetett például a Kárpát-medencei peremrégiók magyar nyelve. És önmagában őrizni sem lehet a nyelvet, hanem csak úgy, hogy kellő méltősággal vállaljuk és használjuk, mindennapos emberi céljainkra, saját épülésünkre.

Ha ez így van, azt igazolja, hogy szükség van nyelvművelésre, az egészséges beavatkozásra különösen a nemzeti kisebbségek esetében. Ma Európa számos országában élnek kisebbségek.

Igen, nyelvművelésre szükség van, sőt nyelvjárás-művelésre is. És ettől szemléletében, céljaiban, eszközeiben elkülönül a nyelvi tervezés. És az én megítélésem szerint az anyanyelvi mozgalom is. Ezeket némelyek szembeállítják egymással, az én véleményem szerint kiegészítik egymást. A nyelvi tervezéshez hozzátartozik a nyelvpolitika is, az arra való tudatos törekvés, hogy javuljon nyelvünk jogi státusa, hivatalos elfogadottsága. Hozzátartozik az anyanyelvi oktatás is: túl kellene lépni azon, hogy csak az anyanyelvűség a fontos az oktatásban; látnunk kell, hogy legalább annyira fontos az oktatás tartalmi és nyelvi színvonala, versenyképessége. Hozzátartozik a szaknyelvek rehabilitációja, továbbá a nyelv presztízsének növelése, a nyelv iránti magatartás javítása. Jelenleg azt látjuk, hogy ünnepi alkalmakkor az anyanyelv felmagasztosul, meghatódva beszélünk róla, amikor pedig iskolába kell adni a gyermeket, az erdélyi szülők több mint egynegyede nem a magyar nyelvű oktatást választja. A nyelv mindennapi vállalása többet jelent, mint az ünnepi elérzékenyülés. Az anyanyelvi mozgalomnak is az a legfőbb szerepe, hogy tudatossá tegye a nyelvi igényességet, magát a nyelvhasználatot. Különösen a fiatalok körében, mert a jövő az ő magatartásukon múlik. A jó értelemben vett nyelvművelés az előbbiek kiegészítéseképpen mintegy karbantartója a nyelvnek: szintén a nyelvi műveltséget, a nyelvi igényességet terjeszti. Nem ok nélkül említem a nyelvjárás-művelést: Erdély nyelvi értékei jelentős részükben regionális, a hagyományban gyökerező nyelvi értékek. Ezeket meg kell becsülni, nem szabad túllépni rajtuk a rosszul értelmezett köznyelviség vagy modernség nevében. A nyelvi regionalitás nem azonos a nyelvi provincializmussal. A hazai nyelvi provincializmus inkább a gondozatlan írásbeliségben nyilvánul meg; akik nyelvjárásban beszélnek, szépen beszélnek magyarul.

Régebben is hivatkoztam Karl Krausra, akinek mániákus meggyőződése volt, hogy a mondat világosságában és tisztáságában rejlik a társadalom végső próbatétele. A nyilvánosságnak szánt mai szövegek, a politikusok szövegei naponta igazolják ennek igazságát. De hadd idézzem legfrissebb olvasmányaimból Popper Pétert:

“Szent-e a nyelv, amit szlenggé, gyalázkodássá aljasítanak a szórakoztató ipar és a politika pojácái? Szentek-e a szavak, amit annyira őriztek, ápoltak, becéztek – szerb, szlovák, zsidó, német, román származásuktól függetlenül – a magyar nép legnagyobb fiai, írók, költők, színészek, igazi államférfiak? Szentek maradtak-e a szavak, amelyeket megfosztottak értelmüktől, s csak a beavatott maffiatársak tudják valódi jelentéstartalmukat?

Véletlen-e, hogy a görög és latin magas kultúrák piedesztálra emelték a nyelv művészeit, a retorika mestereit, és elkergették a nyilvánosság elől a nyelv, a stílus megrongálóit. Jól tudták, hogy amikor a nyelv tisztaságát védik, a hazájukat védik, azt a kultúrát védik, amelyet szülőanyjukként szerettek és tiszteltek.

A szentségek nélkül létező, nyelvükben rothadó nemzetekben soha nem fog feltámadni az a kultúra, amelyet már könyvem címében elsirattam.“ Szavak mágiája. In: Egy illúzió halála. Saxum, 2006, 147–148.

A nemzeti kisebbségek életében fölöttébb fontos, hogy az anyanyelvi tudat erősítse a nemzeti tudatot is a megmaradás érdekében.

Az identitás, az azonosságtudat több szálból font erős kötelék. A kisebbségek számára három eleme a legfontosabb: a nemzettudat, a nyelv és a vallás más hagyományokkal együtt. A Kárpát-medencei magyar identitásban talán a nyelv a legfontosabb. Ahol ezeket külön-külön vették számba népszámláskor, minden kisebbségi régióban többen vannak olyanok, akik magyar anyanyelvűeknek vallják magukat, mint ahányan magyaroknak, és Erdélyben is vannak nemcsak katolikusok, de reformátusok és unitáriusok is, akik románnak tekintik magukat. Akik itt nyelvet cserélnek, azoknak szinte kivétel nélkül az identitásuk is megváltozik, asszimilálódnak. A nyelvmegtartás az identitás megőrzését is jelenti, a nyelvcsere nagy valószínűséggel a korábbi identitás teljes feladását. A kapcsolatok persze kölcsönösek, ezek a szálak egymást erősítik, vagy egymást gyengítik. Az erős nemzettudat segíti a nyelv megtartását is, a nyelv iránti közömbösség pedig teret enged más, új identitások csábításának.

Ugrás az oldal tetejére