utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Magyar nyelv, magyar nyelvhasználat Kolozsváron. Benő Attila–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 2006. 267–273.

Magyar nyelv, magyar nyelvhasználat Kolozsváron

1. A magyar nyelv és nyelvhasználat kolozsvári helyzetéről nem csupán azért érdemes beszélni, mert történetesen ez a város a 13. Élőnyelvi Konferencia színhelye, a konferencia témája pedig a nyelvi jogok kérdésköre. E város mint különböző nyelvek használati színtere azért lehet tanulságos, mert sok tekintetben reprezentálja a régiót. Azt lehet mondani, hogy Kolozsvár: a sűrített Erdély. Erdélyről pedig közkeletű, noha bizonyára felületes is az a vélemény, hogy a Kárpát-medence kicsiben. A nyelvi helyzet tekintetében ebben sok az igazság.

Az erdélyi magyarok többségükben városlakók (53%), de ez az arány folyamatosan csökken a falusi népesség javára. Ezt a tendenciát bizonyára nem az táplálja elsősorban, hogy a két-három évtizeddel ezelőtt városra települtek most visszatelepülnének eredeti lakóhelyükre, hanem, hogy az apadás nagyobb mértékű városi környezetben, mint a falvakban. A falusi települések jobban megtartják lakóikat, és velük együtt az anyanyelvet is.

Noha ezt mostanában egyre többen kétségbe vonják, Kolozsvár már fekvése révén is centrum, összekötő kapocs a magyar Erdély keleti, székely tömbje és szórványosodó, nyugati, partiumi része között, a jelentős mértékben kiürült Dél-Erdély és a szintén szórványos északi régió között. Összekötője a különböző kisrégióknak, és kiegyensúlyozója a demográfiai és nyelvi folyamatoknak. Földrajzi, közlekedési, kulturális, oktatási és nyelvi tekintetben is centrum.

Kolozsvár a sűrített Erdély etnikai, nyelvi összetételében. Ennek léptéke 1:25. A magyarság kolozsvári aránya 20 százalék körüli, és ennyi a magyarság erdélyi aránya is az együttélés valóságos terében. Ez a valóságos arány, amire hivatkozni lehet és kell, nem az országos 7%.

2. A város múltja, múltbeli státusa, lakóinak nyelve ismert a történelemből. 1316-ban nyerte el a városi rangot, hat évszázada, 1405-ben lett szabad királyi város. 1790-ben az Erdélyi Főkormányszék, a Gubernium ide költözésével valóságosan is Erdély fővárosa lesz. 1792-ben állandó otthona létesül a városban a magyar színjátszásnak, 1859-ben jön létre az Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1867-től de facto is hivatalossá válik a magyar nyelv, 1872-ben kezdi el a működését az egyetem.

Az etnikai összetétel, a nyelv tekintetében az újkor kezdetétől magyar többségű a város. A 15. század elején még a szászok voltak fölényben, 1458-ban viszont már a magyar polgárság eléri, hogy paritásos elv érvényesüljön a város vezetésében. A tanács, a százak testülete (Hundertmannschaft) a budai jognak megfelelően fele-fele arányú volt, a bírói tisztséget pedig évenként felváltva viselték az egyik, majd a másik közösség képviseletében. Ez mindenképpen annak a bizonyítéka, nem csupán jele, hogy a különböző nyelvű közösségek együttélése és annak szabályozása nem az újkori nemzetekhez kapcsolódik. A modern kor nem a helyzetet “termelte ki”, hanem a türelmetlenséget. Ennek még ékesebb bizonyítéka a százak tanácsának 1580-ból származó határozata, amely méltó párja a tordai országgyűlés korábban, a vallási türelemről hozott határozatának: “Az mi az Magyar írást illeti az hídon […] végezék ő kegyelmek, hogy szászul is ugyan azon igékkel faragják meg az város kölcségén. Azonképpen egyéb közös munumentumokon, ha egyik Nemzetnek nyelve ott vagyon, az másiké is legyen ott.” [1] Egy ilyen szellemű határozat, mely szövegezésében is a kollektív jog elismerése, a mai emberjogi és nyelvjogi erőfeszítéseknek is inkább csak vágyálma, mint megvalósulása.

A város félévezreden át őrizte meg magyar többségét. Az impériumváltozás után, 1930-ban az arány még mindig 54,3%-os volt a 83 ezres lakosságban (a románok aránya ekkor 34,5%), az újabb hatalomváltást követően 1941-ben ismét 87%-ban magyar többségű. Az arány 1956 körül egyenlítődik ki, és az ezt követő évtizedekben fordul át számbelileg is román dominanciába. 1966 és 1977 között az erőltetett iparosítással 75 ezres volt a növekedés, a magyarok száma is nőtt, elérte a 87 ezret. Az ezt követő 15 évben, 1992-ig, a növekedés újabb 65 ezer, a város lakossága eléri a 328 ezret, de ekkor a magyarok száma már 12 ezerrel apadt. A következő tíz évben folytatódott az apadás: a magyaroké 15 ezerrel, a városé tízzel, így csökkent a 318 ezres szintre, a magyarságé pedig hatvanezerre (18.74%). Az apadás tehát több mint egy negyedszázada tart. A regresszióban egyaránt tükröződik a demográfiai, az elvándorlási és az asszimilációs veszteség. Kétségtelenül öregszik és gyengül Kolozsvár magyarsága.

3. A magyar múlt jelen van a város ismert műemlékeiben, szimbólumaiban, a Házsongárdi temetőben, amely joggal tekinthető Erdély magyar pantheonjának. A magyarság számára a múlt miatt vált szakrális térré a Szent Mihály templom, Mátyás szülőháza és a szobra, a Főtér egész környéke, a Farkas utcai templom a Szent György szoborral és az utca maga. Ezek egyúttal a szakrális idő szimbólumai, a történeti események megünneplésének színterei akárcsak az 1848-49-et, Petőfit idéző, hajdani Biasini szálló épülete. A múlt átértékelése és átértelmezése tükröződik abban a konfliktusokat gerjesztő folyamatban, hogy a magyar múlt szimbólumai mellé vagy helyett a románság szimbólumai kerüljenek: az utcanevek megváltoztatása, új “román” városközpont kiépítése az ortodox katedrálissal és Avram Iancu szobrával (a Szent Mihály templom párjaként), Mihai Viteazul lovasszobra (a Mátyás szobor ellenében), a román átértelmezésnek megfelelő tábla a Mátyás szoborra és szülőházra, a Biasini szállóra, román nemzeti szimbólumok éppen a Főtéren stb. Ehhez tartozik a magyar szempontból szakrális terek provokatív megsértése: a Főtér régészeti ásatásnak álcázott megcsúfolása, városrendészeti elhanyagolása; a Szent Mihály közvetlen közelében, bejáratánál rendezett sörfesztiválok; a Farkas utcai templom bejáratánál, a Szent György szobornál rendezett nemzeti demonstrációk Szent György nap alkalmából. Ez a provokáció a történelmi évfordulók szakrális idejére, ünnepeire is kiterjed, főképpen március 15-re, a rendszeressé vált ellentüntetéssel, “ellenkoszorúzással” stb. Ennek meg is van a hatása a magyarság körében: egyre kevésbé érzik otthon, érzik jól magukat saját városukban.

4. Kolozsvár az erdélyi magyarság szellemi központja. Ezt az iskolázottsági szint is tükrözi: egy 2004-es szociológiai felmérés szerint a magyarok 16%-a diplomás, és ez négyszerese az országos magyar átlagnak. A legnépesebb egyetemi központ több mint 10 ezer magyar egyetemi hallgatóval, a magyar nyelvű egyetemi képzés is itt a legkiterjedtebb szakok, oktatói és hallgatói létszám tekintetében. Az egyetlen olyan erdélyi város, ahol három önálló állami és három felekezeti gimnázium működik magyar nyelven. Itt van az akadémiai intézménynek tekintett Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelye, újabban a Sapientia központja. Egy tárgyilagos “kívülálló”, Bárdi Nándor állapítja meg: “… a magyar humán tudományos élet Kolozsvár központúsága ma nagyobb, mint a kilencvenes években volt.” [2]

Fontosak az egyházi intézmények. A város magyar lakóinak majdnem kétharmada protestáns, és kevesebb mint egyharmada római katolikus. A protestáns egyházaknak a központjai is itt vannak (református, unitárius, evangélikus püspökségek).

Noha folyamatosan finanszírozási és infrastrukturális gondokkal küzdenek, olyan kulturális és közművelődési intézmények működnek a városban, mint a magyar színház és opera, lap- és folyóiratszerkesztőségek (Szabadság, Krónika; Korunk, Helikon, Napsugár), kiadók (Polis, Kriterion).

5. A város nyelvi változataiban és stiláris regisztereiben is reprezentálja a magyar Erdély kisebbségi nyelvváltozatát. A két nagy nyelvjárási régió, a Tisza–Körös vidéki és a Mezőség határán fekszik, de itt megtelepedett beszélőivel jelen van a székely nyelvjárás és a többi kisebb régió is. Bizonyára ezt érzékelte Cs. Szabó László is, amikor két emberöltővel ezelőtt elragadtatva írt a kolozsváriak beszédéről: “Hegyország fővárosa. Olyan élénk a lakója, mint a hegyi patak. Elevenen, nagy megütésekkel, szóvégi rántással, hullámzó dallammal, kottáról beszélik a magyart; hangjegyfüzet s titkos fonográf kívánkozik itt az ember zsebébe. Ennek a városnak a tarka beszéde a legszebb. Szebb, mint a műemlékei.” [3]

A város központi részében él a korábbi magyar polgárság megmaradt töredéke, a keleti külterületen a Hóstát szétszórt zöldségtermelő lakossága, a lakótelepeken tudatosan szétszóratva a dominánsan mezőségi (széki, kolozsi, györgyfalvi), kisebb részben kalotaszegi, szilágysági eredetű, első és másodgenerációs családok. Az első generációs városlakók eredeti nyelvjárásukat beszélik, és közvetlenül őrzik, ápolják rokoni kapcsolataikat; életmódjukat sok tekintetben szülőfalujuk szokásai határozzák meg.

A hagyományos kapcsolatok és szokások ellenére lakótelepi szórványhelyzetben szinte reménytelen a nyelvmegtartás. Az általános kedvezőtlen nyelvi folyamatok itt felgyorsulnak: a felcserélő kétnyelvűségben a másodnyelv dominanciája, az anyanyelv használatának szűkülése. Nő a vegyesházasságok száma, negatívvá válik a nyelvválasztásban is megnyilvánuló attitűd az anyanyelvvel szemben, és egyre gyakoribb a generációs nyelvvesztés. A nagyváros a maga intézményeivel, a magyar kultúra bázisaival a modernizáció és a nyelvmegtartás esélyeit növeli, a jelek szerint mégsem ellensúlyozhatja a többségi nyelvet és kultúrát erősítő kényszereket és csábításokat.

Stiláris regiszterekben szintén teljes a skála a kolozsváriak magyar nyelvében: a szépirodalom, a művelt köznyelv, a tudomány nyelve épp úgy jelen van, mint a szleng, az ifjúsági nyelv. Az országos helyzetnek megfelelően itt is leépült, töredezett a legtöbb szakmai nyelvváltozat, és ez akadályozza a szakoktatást, rontja az egyetemi oktatás színvonalát. Különösen a lakosságot közvetlenül érintő hivatali nyelvváltozatban, a műszaki szakterületek nyelvében érezhető a terminológiai hiány. Ez is öngerjesztő folyamat: az ötvenes években még volt magas szintű magyar nyelvű szakoktatás a városban, működött a Bolyai Egyetem, az azt követő évtizedekben ez fokozatosan megszűnt és a szaknyelvek használatának lehetősége is. Ezért nehéz, szinte reménytelen most a szaknyelvek revitalizációja. Az anyanyelv-dominanciájú, magas szintű kétnyelvűség inkább a humán értelmiséget jellemzi.

6. A nyelvi környezet nagyon változatos. Nincs statisztikai adat a nyelvileg vegyes családok arányáról, de az országos helyzet ismeretében legalább 25%-ra tehető. A szomszédság, a munkahelyek túlnyomó többsége dominánsan vagy teljes egészében román nyelvi környezetet jelent. A korábbi, hagyományos kapcsolathálók fokozatosan gyengülnek, új kapcsolatok alakulnak ki, amelyben a magyar nyelvnek már nincs jelentősége. Az oktatási intézmények részben a magyar nyelv szigetei, részben vegyesek a tagozatos intézményekben, vagy teljesen román nyelvűek azok számára, akik ezt a tannyelvet választották. A többségiek 80%-os aránya határozza meg a publikus “terek” (utca, közszállítás stb.) domináns nyelvét.

1990 után rövidesen ide költözik át a Marosvásárhelyen kialakult magyarellenes szindróma. Ott a konfliktus kirobbantásának ürügye egy kétnyelvű felirat volt egy patika cégtábláján. A publikus feliratok nyelve, a 16. századi követhető példa ellenére, azóta is érzékeny pontja az együttélésnek. Emiatt a nyilvánosság vizuális képe teljesen román; a magyar akkor is hiányzik, ha történetesen pl. többnyelvű tábla hirdeti a város testvértelepülési kapcsolatait. Jellemző új kivétel, hogy miközben a “multikulturális” egyetemnek csak román feliratai vannak, a legújabb, “Selgros” nevű bevásárlóközpont a vásárlókra való tekintettel pragmatikusan kétnyelvű.

7. A magyar nyelv használatának szigetszerű színterei a magyar művelődési és egyházi intézmények: a templomok, az önálló iskolák, a színházi és operaelőadások, néhány “magyar” könyvüzlet stb. A rendezvények nyelvhasználata tekintetében többnyire éles az elkülönülés: magyar vagy román. Ha román résztvevők is vannak, akkor szinte kivétel nélkül a román nyelv használatos. Ritka egyelőre a szinkrontolmácsolás, a magyar nyelv használatát a románok általában továbbra is ellenérzéssel fogadják.

Az üzletekben eladó és vásárló viszonylatában, a taxisoförrel való beszélgetésben stb. a megszólalási nyelv kölcsönösen inkább a román (ha nem ismerik egymást a felek). A hivatalokban a román a kizárólagosan használt nyelv. A kórházakban a magyar betegnek ritkán van olyan szerencséje, hogy bárki anyanyelvén beszéljen vele: napoknak, heteknek kell eltelniük, amíg közelebbi orvos–beteg kapcsolatban nyilvánvalóvá válik a közös nyelvismeret vagy éppen a közös anyanyelv.

Ebből is érzékelhető, hogy a kétnyelvűség teljes mértékben aszimmetrikus, egyoldalú. Szinte teljesen kihalt a magyarul nagyon jól beszélő, a magyar kultúrát ismerő és értékelő román polgárok, értelmiségiek korábbi nemzedéke. A 70-es, 80-as években betelepítettek és az őket követő második generáció többnyire elutasítja a magyar nyelvet. Az elutasító magatartás egyik forrása a továbbra is ilyen szellemet sugárzó oktatás.Még az egyetemen sem szerepel igényként vagy elismerhető kompetenciaként a magyar nyelvtudás.

Ennek ellenére az állapítható meg, hogy a nyilvánosan tereken hallható a magyar nyelv, de nem látható. Az egyetemi élet kezdetével szeptembertől hangosabbá, érzékelhetőbbé válik annak a tízezernél is több fiatalnak a hangjával, akik itt végzik tanulmányaikat. A fiatalok tudják azt is saját tapasztalatukból, hogy a “hallható” magyar beszéd esti, éjszakai órákban kockázatossá válik. Nappal is előfordul, hogy megszólítanak valakit magyar beszéde miatt. Késő este, éjszaka a tettlegesség is előfordul, sőt 2004-ben volt arra is példa, hogy éppen rendőrök bántalmaztak székelyföldi egyetemi hallgatót azért, mert magyarul beszélt.

8. A nyelvi jogok érvényesülésében, biztosításában Kolozsvár rosszabb helyzetben van, mint a többi erdélyi település. Véget ért ugyan az a másfél évtizedes sötét korszak, amelyet az előző polgármester jogsértő és provokatív magatartása fémjelzett, a jogalkalmazás, a jogkövető magatartás azonban ma sem jellemző a hatóságra, amelynek a jogot kellene biztosítania, védenie. Ebben is az országos helyzet tükröződik.

A meghatározó belső jogforrások értékét csökkenti, hogy jelentős részük konjunkturális jellegű. Nem azért születtek, hogy hitelesen és végérvényesen bővítsék a demokratikus emberi jogok körét, hanem, hogy eleget tegyenek az integrációval kapcsolatos nemzetközi elvárásoknak. Az ország vezető köreinek nem maga a demokrácia a vonzó, hanem a jóléti állam nyugati modellje. Ezért más minden törvény és jog a papíron, és más a valóságban.

Általában nem az foglalkoztatja a hatóságot, hogyan segíthetné e jogok érvényesítését, hanem, hogy hogyan felügyelheti vagy akadályozhatja mindezt. Közismert, hogy az egész kelet-európai régióban rendkívül gyenge a törvények hatálya: elsőként éppen azok szegik meg őket, akiknek őrködniük kellene fölöttük. Romániában ehhez még az is hozzájárul, hogy Bukarestben az országos arányok alapján (7%) a politika nem érzékeli a kisebbségi kérdés súlyát, az ilyen jellegű törvények alkalmazására pedig többnyire Erdélyben kerül sor, ahol egészen más a magyarság aránya, mint országosan. Itt mások a történelmi tehertételek, és más a nacionalista erők aránya. Kolozsvár ebben a tekintetben állam az államban: a törvényeket Bukarestben hozzák meg (Európának szánva inkább), és Kolozsváron (Erdélyben) nem hajtják végre.

9. Ezek után bizonyára nyugtalanító is az a megállapítás, hogy Kolozsvár a sűrített Erdély. Tekinthető-e továbbra is szellemi központnak, nyelvi központnak? Sűrített Erdély-e minőségében, intézményeiben, vezetőiben?

2000-ben a Korunk Baráti Társaság a szegedi Mozaik Kiadóval „A föl nem adható város” alcímmel adta ki a Kulcsok Kolozsvárhoz címmű gyűjteményes kötetet. Honnnan a veszélyérzet, amely az alcímet sugallta? Bizonyára onnan, ami a fentiekből talán kitűnt, hogy a magyar népesség folyamatosan apad és gyengül, tartása, méltósága hanyatlik. Ennek ellenére sem kétséges, hogy Kolozsvár egyelőre a magyar Erdély lelkiismerete.

---------------------------------------------------------

1. L. az Erdélyi magyar szótörténeti tár magyar szócikkében.

2 Bárdi Nándor 2002. Az erdélyi magyar humán tudományosság önszemléletéről. Regio 2002, 13, 2: 181 kk.

3 Város a Szamosnál. In: Pomogáts Béla szerk.: Erdélyi metszetek. Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004. 101.

Ugrás az oldal tetejére